Játsszuk el!
Én megérteném,
Hogy mindenki fél,
De ha senki nem szól, hogy baj van,
Hát kimondom én.
Itt magas a hegy,
Ott túl mély a szakadék,
S a kettő között
Hasít szét engem az ék.
Én nem hiszem el,
Hogy csak így lehet,
Hogy az önzésen kívül
Az ember mást nem tehet.
Mert ahogyan él,
A végén úgy marad egyedül
És nem lesz már semmi,
Mit szeretne legbelül.
Egy baráti jobb,
Mely feléd mutat,
Fogadd el végre
És keressünk kiutat!
Én mondom, merre,
Te mondod, hogy tegyem,
Hogy itt is meg ott is
Egyformán jobb legyen.
Játsszuk el, hogy most neked is kék az ég,
Hogy hinni tudsz úgy, mint rég,
Mint mikor gyerekek voltunk még!
Játsszuk el azt, hogy örök a barátság,
Hogy az igaz nem hazugság,
Hogy az álom is valóság!
/Dal a megbékélésről. Természetesen nem azokkal, akikben nincs meg rá a hajlandóság. Nincs meg, hogy lássák a hibáikat, valamint belássák a hibás döntéseik következményeit. Meggyőződésem, hogy csak úgy tudunk egyről a kettőre jutni, ha újra mosolyogni tudunk egymásra. Nincs szánalmasabb, mint egy nemzet, mely folyton magára köpköd. Épp elegen vicsorognak ránk, itt volna az ideje összezárni./
Én megérteném,
Hogy mindenki fél,
De ha senki nem szól, hogy baj van,
Hát kimondom én.
Itt magas a hegy,
Ott túl mély a szakadék,
S a kettő között
Hasít szét engem az ék.
Én nem hiszem el,
Hogy csak így lehet,
Hogy az önzésen kívül
Az ember mást nem tehet.
Mert ahogyan él,
A végén úgy marad egyedül
És nem lesz már semmi,
Mit szeretne legbelül.
Egy baráti jobb,
Mely feléd mutat,
Fogadd el végre
És keressünk kiutat!
Én mondom, merre,
Te mondod, hogy tegyem,
Hogy itt is meg ott is
Egyformán jobb legyen.
Játsszuk el, hogy most neked is kék az ég,
Hogy hinni tudsz úgy, mint rég,
Mint mikor gyerekek voltunk még!
Játsszuk el azt, hogy örök a barátság,
Hogy az igaz nem hazugság,
Hogy az álom is valóság!
/Dal a megbékélésről. Természetesen nem azokkal, akikben nincs meg rá a hajlandóság. Nincs meg, hogy lássák a hibáikat, valamint belássák a hibás döntéseik következményeit. Meggyőződésem, hogy csak úgy tudunk egyről a kettőre jutni, ha újra mosolyogni tudunk egymásra. Nincs szánalmasabb, mint egy nemzet, mely folyton magára köpköd. Épp elegen vicsorognak ránk, itt volna az ideje összezárni./