Hazudnék ha azt mondanám, láttam már mindent
amit akartam, mert nem hajt a vágy, rendben,
ígérem magamnak, ígérem, megteszek bármit,
hogy úgy menjek el egyszer, hogy a történetem nem sántít.
Események mint egy óceán, hullámzó kedvvel,
bámulatos, hogy mik zajlanak, de ez a rendszer:
Fegyverek és rózsák... Hm, inkább az utóbbi.
Porba tiport emberek helyett mindenki
királyként és királynőként, fájdalom nélkül,
ülni a parton, csak ülni, hogy végül jöjjön egy hajó
amire felszáll a Föld összes lénye, és egy újragondolt világba
zárkózni, miért ne? Kérdezem. Én már most is ezt csinálom,
most is csak hallgatom a víz zúgását, a köveket nézem,
amilyen tiszta szigetet most ki a sok mocsok alól,
és tudom ha szeretnénk, a tenger csak értünk dalol.
Yo
Ember és ember, halálos fegyver ha egymás ellen fordul egyszer,
ebben a világban talán már semmi nem lesz rendben,
a vértől majd vörös színű lesz a tenger.
A fodros hullámok csak robbannak a sziklákon,
ezek nem mások, mint összetört szilánkok, olyan színváltós,
ahogy földet ér egy csepp, ez csak egyetlen egy,
de egyben a rengeteg. Tátongó habkutak,
égen úszó sirályok és vadludak, ez farsang a hattyúknak.
Ittvan a fehér angyal és ő fektet két vállra,
a tű a vénádban, elrepülsz Ádámmal és Évával.
Vele álmodtam tegnap éjjel és ő eljött értem,
fülembe súgta, hogy nem kell többé félnem,
mert történjen bármi, ő vár rám valahol,
és hallgasd, hogy a tenger most csak értünk dalol.
Gyere lassuljunk le, egész életünk egy csatatér,
hova mindenki elindul, de nem lesz aki hazatér,
mert az egész nem ér semmit, ha nem haggyuk hogy a pillanat
legyen az érték, a fénykép múltból ami megmarad.
Tudod, a siker annyi, ha majd nem leszel, s az utódok
a te nevedből fognak tüzet rakni, mindig lesz náluk egy ág
a történelmedből, született fából, hogy örökké tartson a láng,
mi ellent áll a parti szélnek is, értik a vének is, mit én,
hogy a rege akkor szép, ha a szék amiből mesélik
a hullámok zajával együtt ring amíg
beszélő és története egymás körül kering.
De mi lassuljunk le, hisz egész életünk egy csatatér,
most ne küzdjünk a szavakért, figyeld ahogy a nóta,
akár egy anekdóta, a szívünkbe hatol,
és érezd, hogy a tenger most csak értünk dalol.
Valahol kell lennie egy helynek, ahol a magamfajta
hétköznapi emberek is nyugalomra lelnek, ahogy a
hullámokra fekszem, érzem át, közel járok,
ahogy simogat a napfény, a sok illat, a virágok.
Itt béke honol, nincs jobb meg bal, nincs ki megosszon,
ma letettem a kardom, inkább elnyúlok a parton.
Az árnyék bújtat el, takar, véd, mint egy jóbarát,
a madarak, a fák, a szél lobogtatja a vitorlát.
A hajóm suhan tova, szeljük át a finom habokat,
varázslat a nyílt vízen, még mennyi csodát tartogat...
Megnyugvás a lelkemnek, idill most az élet,
mivel ismerem a rosszat, tudom becsülni a szépet.
Találd meg te is, a belső harmónia t**ka,
a hétköznapok sodrása, a természethez vissza.
Van kiút, tudom, létezik valahol,
a tenger ma érted és értünk is dalol.
amit akartam, mert nem hajt a vágy, rendben,
ígérem magamnak, ígérem, megteszek bármit,
hogy úgy menjek el egyszer, hogy a történetem nem sántít.
Események mint egy óceán, hullámzó kedvvel,
bámulatos, hogy mik zajlanak, de ez a rendszer:
Fegyverek és rózsák... Hm, inkább az utóbbi.
Porba tiport emberek helyett mindenki
királyként és királynőként, fájdalom nélkül,
ülni a parton, csak ülni, hogy végül jöjjön egy hajó
amire felszáll a Föld összes lénye, és egy újragondolt világba
zárkózni, miért ne? Kérdezem. Én már most is ezt csinálom,
most is csak hallgatom a víz zúgását, a köveket nézem,
amilyen tiszta szigetet most ki a sok mocsok alól,
és tudom ha szeretnénk, a tenger csak értünk dalol.
Yo
Ember és ember, halálos fegyver ha egymás ellen fordul egyszer,
ebben a világban talán már semmi nem lesz rendben,
a vértől majd vörös színű lesz a tenger.
A fodros hullámok csak robbannak a sziklákon,
ezek nem mások, mint összetört szilánkok, olyan színváltós,
ahogy földet ér egy csepp, ez csak egyetlen egy,
de egyben a rengeteg. Tátongó habkutak,
égen úszó sirályok és vadludak, ez farsang a hattyúknak.
Ittvan a fehér angyal és ő fektet két vállra,
a tű a vénádban, elrepülsz Ádámmal és Évával.
Vele álmodtam tegnap éjjel és ő eljött értem,
fülembe súgta, hogy nem kell többé félnem,
mert történjen bármi, ő vár rám valahol,
és hallgasd, hogy a tenger most csak értünk dalol.
Gyere lassuljunk le, egész életünk egy csatatér,
hova mindenki elindul, de nem lesz aki hazatér,
mert az egész nem ér semmit, ha nem haggyuk hogy a pillanat
legyen az érték, a fénykép múltból ami megmarad.
Tudod, a siker annyi, ha majd nem leszel, s az utódok
a te nevedből fognak tüzet rakni, mindig lesz náluk egy ág
a történelmedből, született fából, hogy örökké tartson a láng,
mi ellent áll a parti szélnek is, értik a vének is, mit én,
hogy a rege akkor szép, ha a szék amiből mesélik
a hullámok zajával együtt ring amíg
beszélő és története egymás körül kering.
De mi lassuljunk le, hisz egész életünk egy csatatér,
most ne küzdjünk a szavakért, figyeld ahogy a nóta,
akár egy anekdóta, a szívünkbe hatol,
és érezd, hogy a tenger most csak értünk dalol.
Valahol kell lennie egy helynek, ahol a magamfajta
hétköznapi emberek is nyugalomra lelnek, ahogy a
hullámokra fekszem, érzem át, közel járok,
ahogy simogat a napfény, a sok illat, a virágok.
Itt béke honol, nincs jobb meg bal, nincs ki megosszon,
ma letettem a kardom, inkább elnyúlok a parton.
Az árnyék bújtat el, takar, véd, mint egy jóbarát,
a madarak, a fák, a szél lobogtatja a vitorlát.
A hajóm suhan tova, szeljük át a finom habokat,
varázslat a nyílt vízen, még mennyi csodát tartogat...
Megnyugvás a lelkemnek, idill most az élet,
mivel ismerem a rosszat, tudom becsülni a szépet.
Találd meg te is, a belső harmónia t**ka,
a hétköznapok sodrása, a természethez vissza.
Van kiút, tudom, létezik valahol,
a tenger ma érted és értünk is dalol.