Ha hatalmadat érezvén egy körmöt levágatsz és akaratán kívül egy szőke nőt a táncba hívsz, de egy másik napon egy mikrobuszból intő hivatalnok látása miatt beteg szíved majdnem a sírba visz, de a hatalmat gúnyolod és senki nincs,aki erősebbnek látszana nálad. Minden mondatra emlékszel és minden mondatod telitalálat. Óriás szívedet derűs mosollyal a világra büszkén megnyitod - jókor reggel a szemedet is, keveset alszik negyven fele az ember. Rekeszes táskádat degeszre tömve
rohansz egy átkozott hivatalba, nagy tudásoddal és a régi tekintélyeddel, mert az idő halad, gyorsan szaladsz, felelősséged biztos tudatában, de egy másik napon rettegve gondolsz mindarra, ami van és rettegve ülsz otthon a szobádban, mert az idő halad, otthon maradsz, vagy sört öntesz a pezsgőbe egy éjjeli kocsmában, lüktető agyadat görccsel, haraggal és indulattal rövidre zárva.
Ha harc, hadd legyen harc, megduplázod az összes tétet
és tévedhetetlenül bizonyos vagy abban, hogy végleg elvesztetted az egészet. Derűre ború, borúra háború,
most elküldték Kantot a fenébe, így kezdődött el a béke vége.
Szétszaladt bárányok között tüzet okádva
halkan emelkedik a szekér,
Illés még éppen odaér.
Jákob egy hatalmas létrával szintén arra szalad,
Vigyáz, nehogy lemaradjanak.
De hiába lángol, mégsem ég el a szekér,
Nagy csendben vár és hallgat a szél.
A mozdulatlan tájban minden áll,
csak a kastély inog, miközben felrepül.
A lemaradt szentek helyett te ülsz benn egyedül.
Nyilam kilövöm, repülök át mind a száz szobán,
A százegyediken kendőt hímzel a szófán.
Élnek a kövek mert bennük is erő szalad,
Gyémánt hegyen ég el a fény.
A kövek szikráznak és te látod,
Autók ajtaját tépi le a szél.
Minden szétdől és közben ropog.
Ahol én járok, áram ívek.
Egyhelyben állok és minden forog,
Nyomomban vannak a detektorok.
A Nap az apa, a Nap az én,
Ez érzéki látomás.
Ott áll egyedül Ezékiel,
Milyen hosszú villanás.
Nagy mágus, átlépted a határt
Sasként csaptam le rád.
Ez lesz az a nap, ha ez az az év,
A legutolsó állomás,
Hagyd el a vizet, hajód repül,
Tejfehér köd száll le rád,
Átváltozol és átváltozott a táj,
Megváltozott örökre már.
A macska elkapott egy madarat és a bokorba
szaladt vele, egy másik madár csivitelt a fán.
A hídra (nekem háttal) egy hangos autó fordult
éppen és a Hold majdnem a szemembe tűzött
volna, de lámpák alá értem én, talán ekkor tért
belém vissza ismét a remény.
rohansz egy átkozott hivatalba, nagy tudásoddal és a régi tekintélyeddel, mert az idő halad, gyorsan szaladsz, felelősséged biztos tudatában, de egy másik napon rettegve gondolsz mindarra, ami van és rettegve ülsz otthon a szobádban, mert az idő halad, otthon maradsz, vagy sört öntesz a pezsgőbe egy éjjeli kocsmában, lüktető agyadat görccsel, haraggal és indulattal rövidre zárva.
Ha harc, hadd legyen harc, megduplázod az összes tétet
és tévedhetetlenül bizonyos vagy abban, hogy végleg elvesztetted az egészet. Derűre ború, borúra háború,
most elküldték Kantot a fenébe, így kezdődött el a béke vége.
Szétszaladt bárányok között tüzet okádva
halkan emelkedik a szekér,
Illés még éppen odaér.
Jákob egy hatalmas létrával szintén arra szalad,
Vigyáz, nehogy lemaradjanak.
De hiába lángol, mégsem ég el a szekér,
Nagy csendben vár és hallgat a szél.
A mozdulatlan tájban minden áll,
csak a kastély inog, miközben felrepül.
A lemaradt szentek helyett te ülsz benn egyedül.
Nyilam kilövöm, repülök át mind a száz szobán,
A százegyediken kendőt hímzel a szófán.
Élnek a kövek mert bennük is erő szalad,
Gyémánt hegyen ég el a fény.
A kövek szikráznak és te látod,
Autók ajtaját tépi le a szél.
Minden szétdől és közben ropog.
Ahol én járok, áram ívek.
Egyhelyben állok és minden forog,
Nyomomban vannak a detektorok.
A Nap az apa, a Nap az én,
Ez érzéki látomás.
Ott áll egyedül Ezékiel,
Milyen hosszú villanás.
Nagy mágus, átlépted a határt
Sasként csaptam le rád.
Ez lesz az a nap, ha ez az az év,
A legutolsó állomás,
Hagyd el a vizet, hajód repül,
Tejfehér köd száll le rád,
Átváltozol és átváltozott a táj,
Megváltozott örökre már.
A macska elkapott egy madarat és a bokorba
szaladt vele, egy másik madár csivitelt a fán.
A hídra (nekem háttal) egy hangos autó fordult
éppen és a Hold majdnem a szemembe tűzött
volna, de lámpák alá értem én, talán ekkor tért
belém vissza ismét a remény.